2017. április 21., péntek

Rohanunk… De vajon hova?

Senki nem tudja rá a választ. Mégis mindannyian csak rohanunk. Hajtunk, pörgünk, sietünk, szaladunk, futunk, vagyis mást se csinálunk, csak tényleg folyamatosan rohanunk. Rohanás közben pedig jól elmúlik az életünk. Úgy, hogy mindeközben nincs időnk figyelni. Semmire és senkire. Rohanás közben azonban nem is látunk. Semmit és senkit. Sőt, a rohanástól egy idő után érzéketlenek leszünk. Mindennel és mindenkivel. De a rohanás kiöli belőlünk az érzelmeket is. Pedig ha az kihal a lelkünkből, akkor jön az, hogy akit nem szeretnénk, az is távozni fog az életünkből. Mert nem figyeltünk rá eléggé. Hiszen csak rohantunk. A nagy rohanásban már nem érintjük meg a társunkat, nem öleljük meg őt, nem látjuk meg rajta vagy éppen benne a szépet, nem kérdezzük meg, „hogy van”, és már-már azt sem tudjuk valójában, hogy ki ő és mi van vele. Elmúlik a legszebb érzés, ami két ember között csak létezhet, az összetartozás. Ezt váltja fel a rohanás. A rohanástól mennek tönkre kapcsolatok. A rohanástól múlnak el szerelmek. A rohanástól kallódik el a gyermekünk is. Majd aztán a rohanástól végül megbetegszik a lelkünk, a lelkünkkel együtt pedig a testünk. Hogy mi a megoldás? A lassítás. És az egymásra koncentrálás. Hogy figyeljünk oda jobban a szeretteinkre és az életünkre! Hiszen, mit ér a rohanás, ha közben minden széthullik körülöttünk? Ér annyit a rohanás, hogy közben meg elveszítjük azt az embert, akit a legjobban szeret(t)ünk? Mit ér a rohanás, ha közben a gyermekünk eltávolodik tőlünk, netán kisiklik az élete, csak mert a rohanástól nem tudtunk rá elegendő időt fordítani? Szóval, rohanunk a nagy büdös semmiért, ahelyett, hogy míg nem késő, lassítanánk, hálásak lennénk az életért, az életünkért, és, hogy velünk lehetnek a szeretteink, azért. (Lippai Marianna)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése